To the overview “Resonanzräume der Usien“
<< previous | next >>
14. Szoba — A beszélgetés, amely majdnem el sem kezdődött
Egy kisvárosban, Észak-Magyarországon, valahol a Zempléni dombok között él Tamás és László.
Tamás a városi múzeumban dolgozik levéltárosként.
Régi térképek, poros könyvek, történetek, amelyeket már senki sem mesél el.
László egy kis mérnöki irodát vezet — stabilan, sikeresen, hallgatagon.
Útjaik ritkán keresztezik egymást.
Mégis, mindketten hordoznak magukban egy hasonló nyugtalanságot, amire nincs szavuk.
Nem csupán a politika, nem csupán a rádióból áradó hangos szólamok.
Hanem a folyamatos óvatosság.
Milyen könnyen félrecsúszhat ma egy mondat?
Mennyit szabad kimondani abból, amit valójában gondol az ember?
Egy szombat délután véletlenül találkoznak egy kiállításon.
Egy képernyőn egy Wandelbild bontakozik ki:
olajfesték-rétegek egymásra simulnak, lágy átmenetek, egymás után sikló színek, világos kezdet és vég nélkül.
Csendben állnak egymás mellett.
Aztán Tamás megszólal — inkább a térnek, mint Lászlónak címezve:
„Nem tudja, hol kezdődik — mégis nyugalmat áraszt.”
László rövid tétovázás után bólint:
„Talán épp ez hiányzik nekünk.”
Tovább beszélgetnek.
Színekről, vonalakról, átmenetekről, a folyamatosan változó kép előtti megállásról.
Nem szólnak politikáról.
Nem szólnak származásról.
És egy pillanatra valami szavakon túli történik.
Nem egyetértés. Nem azonos vélemény.
Csak a csendes érzés: lehet egymás mellett lenni — ítélet nélkül.
Amikor elindulnak, útjaik külön maradnak.
De magukkal visznek egy halk örömöt:
Még mindig lehetséges találkozni — még most is.
To the overview Resonanzräume der Usien